Kedves olvasók!

Ime a teljes átdolgozott első fejezet. Ha valami hibát vesztek benne észre hozzászólások közt írjátok le! Jó olvasást. Remélem mindenkinek tetszeni  fog, mert szívünket, lelkünket beleadtuk.

Javításért köszönet Eszternek.

Katt a tovább gombra!

1. A RÉGI EMLÉKEK(írta Heki,Awee,Wywy)

A nevem Candes Petrona, tizennyolc éves vagyok és Londonban élek nevelőszüleimmel, Thomas Brenntel és feleségével Charlotte-tal. Az életem igencsak eltér egy átlag emberétől. Én teljesen más vagyok, mint az emberek Londonban, New Yorkban vagy akárhol máshol a földön.

Minden bonyodalom 1922-ben kezdődött; igencsak furcsa az évszám, de 1904-ben, Bostonban születtem, testvérem nem volt, így egykeként nőttem fel. ’22-ben tizennyolc éves voltam, és próbáltam önálló nőként élni, igaz még édesanyámmal, Sophie-val laktam együtt, ám édesapám, Peter Petrona életét vesztette egy szörnyű vonatbalesetben.

Egyik nap - az utolsó normális napomon - később indultam haza barátnőmtől, mint ahogyan általában szoktam. Egy sötét sikátor mellett sétáltam el, mikor a karórámra pillantottam; késésben voltam. Sophie-t nagyon zavarta, ha ilyen későn érek haza, így arra gondoltam, esetleg levágom a sikátoron át az utat.

Félénken ugyan, de elindultam. A kikövezett kis úton bokáig ért a víz. Csönd volt; csak a lépteim halk zaját lehetett hallani, miközben a sötétség miatt alig láttam valamit. Csak egy halvány fénysugár szűrődött be a sikátor végén húzódó utcáról. Azt hiszem, valahogy így érezném magam, ha haldokolnék. Fény az alagút végén. Megálltam egy pillanatra és körbenéztem. Körülöttem hatalmas konténerek voltak a fal mellett, és az egyikből mocorgást hallottam. Egy kicsit hátratántorodtam, azonban csak egy macska ugrott ki belőle, mire kicsit megkönnyebbültem. Mozdulataimat felgyorsítottam és igyekeztem minél előbb kiérni az útra.

Ekkor halk sugdolózást hallottam a hátam mögött. Zihálva kezdtem venni a levegőt. A hangok egyre hangosabbak lettek. Megfordultam és a sötétben két alak jelent meg. Futásnak eredtem. Már majdnem kiértem az utcára mikor egy szemetes mellől egy harmadik ember ugrott elém,és a szívem szinte majd kiugrott a helyéről. A három férfi - ezt meg tudtam állapítani - körbevett engem és szinte teljesen tehetetlen voltam. Mind a hárman szakadt és koszos ruhákban voltak, és a szaguk olyan volt, mint a rothadó húsé. A gyomrom teljesen felfordult tőlük. Kinézetük alapján hajléktalanok lehettek.

- Kicsikém! Nincs egy kis pénzed a bácsi számára? – kérdezte az egyik rekedtes, néha félrecsukló hangon.

- Hagyjon békén! – kiáltottam, mikor a mögöttem lévő férfi egy kést vett elő a zsebéből.

A kés láttán teljesen bepánikoltam. Fejemben minden menekülési forma bevillant, de egyszerűen le voltam dermedve. Egy hirtelen mozdulattal leguggoltam a lábam mellett fekvő tégladarabért, és azt hozzávágtam a mellettem álló férfihoz, mire az elejtette az üveget. Gyorsan elkaptam és fejbe vágtam vele a legalacsonyabbat, így az is elájult az ütés hatására. A harmadik férfi eközben eltűnt, sehol se találtam, azonban ekkor megfordultam és minden elsötétült. Ebből csak annyira emlékszem, hogy egy szúró fájdalmat éreztem a hasamban, majd teljes tüdőmből sikoltottam. És ezután valami furcsa történt. Arra az érzésre tisztán emlékszem, hisz olyan volt, mintha tűzben égtem volna.

Körülbelül két-három nap múlva ébredhettem fel egy világos szobában. Mikor kinyitottam a szemem, azt hittem, hogy meghaltam; a hasam rettenetesen szúrt, de ez eltörpült az égető érzés mellett, amit a torkomban éreztem. A vakító fényben egy gyönyörű nő nézett le rám. Olyan volt, mint egy angyal, szép szőke hajjal, krétafehér bőre és zafírkék szemei egyszerűen elkápráztattak. Egy lépéssel közelebb jött hozzám, és megszólított.

- Candes? Hogy érzed magad? – hangja bársonyosan csengett.

Meglepődtem, hogy tudta a nevemet, pedig én biztos voltam abban, hogy soha életemben nem láttam őt. Egy ilyen nőre biztos emlékeztem volna.

Megköszörültem a torkomat és aggodva kérdezősködni kezdtem.

- Ki maga? Hol vagyok? Mi történt? – egyszerűen pánikba estem, a hangom rémült volt, de most valahogy másként hangzott... majdnem olyan volt mint neki.                                                  

- Nyugalom, semmi baj, nem foglak bántani, jó helyen vagy! – nyugtatgatott és amint kék szemeibe néztem tényleg nyugodtabb lettem. – Nem emlékszel semmire, ugye?

- Öhm… Nem igazán. Csak egy valamire, a tűzre.
Lágyan elmosolyodott, majd leült mellém az ágyra és megfogta a kezemet. Kellemesen meleg volt a tapintása.

- Candes. Megpróbáltam megmenteni az életed tegnap reggel. Egy sikátor fele mentem, mikor megláttalak téged,ahogyan a földön feküdtél.

A sikátor szó hallatán összerázkódtam. Tekintete együttérzően villant meg, majd folytatta a történetet.

 - A tested merev volt és minden véres volt, rengeteg vért vesztettél. Láttam a hasadon a tátongó sebet, így elsőre azt hittem meghaltál, de nem. A szíved még harcolt, és én úgy gondoltam, van némi remény – megállt, mert látta rajtam, hogy kérdezni akarok valamit.

- De, de, de… mi történt velem? - A hangom sípolt a kétségbeeséstől.

- A sikátornál hasba szúrtak téged, és kiraboltak azok az átkozott utcalakók – a nő keményen összeszorította a fogait, és úgy mondta ki az utolsó szavakat.

- De hogy éltem túl mindezt?

- Tudtam, hogy a korházig nem bírnád ki, így hát muszáj volt cselekednem... Megharaptalak. – itt szünetet tartott, mert látta, hogy mereven ültem mellette, és rémült képet vágtam.

-  Megharapott? De hát minek? – kérdeztem egy oktávval magasabb hangon. Ekkor szárazságot és egy még erősebb égető érzést éreztem a torkomban, mire a kezemet a torkomhoz kaptam. Úgy látszik a rámületemet nagyon mulatságosnak találta, bár én nem értettem benne a poént.

- Lassan kezdődik is. Candes, ez sokkoló hír lesz számodra, de te… Vámpír lettél.

Egy pillanatra nem tudtam levegőt venni, de ezt szinte észre se vettem.

Mi folyik itt? – kérdeztem magamtól. A szúrás a hasamban, a lángoló torkom, ez a nő és a sok furcsaság. Valami nem stimmelt itt. Két szó vízhangzott a fejemben: Vámpír lettél. Vámpír lettél. VÁMPÍR LETTÉL!

- Nem értek semmit – ennyit tudtam csak kinyögni.

- Candes. Én egy vámpír vagyok, és megmentettem az életedet a haláltól, hisz nem engedhettem, hogy ilyen fiatalon eltávozz. Édesanyád úgy tudja, hogy meghaltál, és ez jó is így neked. Velem maradhatsz, hogy segíteni tudjak.

Nem akartam elhinni, hogy ő egy vámpír, hisz olyan gyönyörű és kedves volt. És ugyan már, ki hisz a vámpírokban?

- Tudom, hogy ez számodra hihetetlen, azonban már te is vámpír vagy. Mi soha nem alszunk, levegőt se muszály vennünk, nem eszünk emberi ételt, nem dobog a szívünk, a külsőnk megváltozott és halhatatlanok vagyunk. Vérrel tudunk csak táplálkozni, és ebben akarok most segíteni, hogy ne bánts ártatlan embereket.

- Én? Embereket ölni? - kérdeztem teljesen döbbenten, és nem igazán hittem a szavaiban.

Miután megnyugodtam, mindenről alaposan beszámolt. Charlotte Brodeynak hívták, félvámpír volt. Apja vámpír, anyja ember. A születésével egy képességet is kapott: egy ideges társaságban le tudja nyugtatni a kedélyeket. Én is ezért nyugodtam meg, mikor a szemeibe néztem.

Nem érezte úgy magáról, hogy ő egy gyilkos lenne, hisz nem ölt embert. Ezt vegetáriánusságnak nevezte, mert ő csakis állati vért ivott. Erre akart engem is megtanítani, bár egyszer-kétszer nagyot hibáztam.

Körülbelül egy év alatt sikerült neki átszoktatnia az állati vérre. Ezt az időszakot az "újszülöttségemként" emlegeti.

Pár év elteltével arra lettem figyelmes, hogy a külsőm ugyanolyan gyönyörű lett, mint neki. Igaza volt. Halhatatlan vagyok és örökké tizennyolc. Hihetetlen, de nekem is lett képességem: ha bármikor hozzáérek egy emberhez, hallom a pillanatnyi gondolatait.

Charlotte-ot nagyon boldoggá tettem, mikor arra kértem, hogy fogadjon örökbe. Nagyon örült, hisz a vámpírok sajnos nem tudnak gyereket szülni. 

Korábban már adoptált egy fiút, Lucast. Róla senki se tudja, hogy hogyan lett vámpír, erről sohasem beszélt nekünk. Luc nagyon rendes srác, igazi testvéremként tekintek rá. Ő tizenkilenc éves.

Sajnos három évente mindig el kell költöznünk, hogy senkinek ne legyen feltűnő, hogy a külsőnk nem változik. ’97-ig ez így is ment. Ekkor ismerkedett meg Charlotte egy szintén vámpír férfivel, Thomas Brennttel, aki rövid időn belül feleségül vette „anyát” és csatlakozott a családunkhoz. A költözések egyáltalán nem viselnek meg bennünket és ráadásul az emberek közelségét is egyszerűen legyűrjük. A megoldás az, hogy soha nem lélegzünk, úgysincs rá szükségünk.

Három hónapja költöztünk ide, Londonba. Minden új költözéskor próbálunk minél gyorsabban beilleszkedni, és ez most is így ment. Thomas és Charlotte már vállaltak állást egy magazin szerkesztőségén, Lucast és engem meg beírattak a gimnáziumba, tizennyolc éves végzős diákként. Az első pár hét nagyon furcsán telt, mint általában mindig. Mindenki minket bámult, mert külsőre mások vagyunk, mint ők. Bőrünk fehér, hajunk ragyogóan barna és járásunk olyan kecses, mint egy párducé. Szerencsére hamar szereztem egy-két barátot.

Mikor ide költöztünk, nagyon sok helyen körülnéztünk lakásügyben, de a legjobban az utolsó hely tetszett nekünk.

Nem messze az iskolától van egy erdős övezet. Ha áthajtunk az erdőn, egy kis tóhoz érünk. A tó túlsó oldalát dombok és kisebb hegyek övezik. Itt találtunk egy házat, ami négyünknek kicsit nagynak tűnik, de nekünk így tökéletes.

Maga a ház kétemeletes. A bejáratnál egy nagy veranda áll, a ház mellett van két garázskapu, ami a földből, vagyis a pincéből jön ki, úgy, mint egy mélygarázs. A pincét Tom alakította így át, hogy legyen hely a három autónak, (Tom sötétkék Ford Mondeojának, Charlotte sárga Porsche Carrerajának, és az én hófehér Audi Coupemnek) és Lucas motorjának.

A verandáról a nappaliba jutunk, ami tele van festményekkel, régi bútorokkal és növényekkel. Balra van egy teljesen felszerelt amerikai konyha, amit leginkább Charlotte és én használunk; innen nyílik a mosókonyha és a fürdő. A nappaliból kacskaringózik felfelé egy lépcső, amin az itt töltött időm alatt már nem egyszer leestem, hisz itt egy vámpír sebességével lefutni nem szerencsés. Nagyon jó reflexekkel rendelkezünk, de úgy látszik én ilyen peches vagyok. Mindenesetre, ezt csak egy sípcsontom bánta.

A vámpírságban azt szeretem, hogy a gyorsaság és a sebesség az életünk.

Az emeleten van nyolc szoba. Az első a szüleim hálószobája. Ez egy nagyon kellemes, nyugalmat árasztó helyiség. A falak fehérek és mindenütt régi bútorok vannak. A szoba nyugalmat áraszt mint Charlotte.

A második szoba a dolgozószoba; innen nyílik Lucas szobája. A falak sötétek és tele vannak poszterekkel, a polcain motormodellek állnak.

A következő a fürdőszoba.

Utána az én szobám jön. A falak barack és vörös színben pompáznak, az egyik falamon csak egy ablak és egy teraszajtó van. A teraszról rálátok az egész tóra. Gyönyörű a kilátás. A szobám tele van fa bútorokkal; régiek, de úgy néznek ki, mintha egy mai bútorboltban vettem volna őket. Sok felbecsülhetetlen érték számomra. Nagyon sok könyvem van, több mint kétszáz, hisz' imádok olvasni. Két könyvespolc között van egy ajtó. Ez a ruhásszobám.

Utána az úgy nevezett „Művészszoba” van: Tom itt szokott festeni és rajzolni, míg Én csak zenélgetni járok ide, mert azzal tudom kikapcsolni a gondolataimat. Szinte minden hangszeren tudok játszani, ezért sok, különböző hangszer megtalálható itt.

Az utolsó szoba a kedvencem. Valójában ez nem is szoba, hanem egy ajtó mögötti lépcsősor a tetőre. Ezt csak Lucas és én használjuk. Amikor rossz kedvünk van, felmegyünk a lépcsőn és kimászunk a tetőre, ami itt nem csúcsos, hanem trapézként meg van törve. Itt szoktam feküdni, ha nem tudom mivel elfoglalni magam. Lefekszek, nézem a csillagokat,  gyönyörűnek találom őket. Ott vannak fent évszázadok óta a végtelen univerzumban. Káprázatos.

Általában, ha rossz a kedvem, az ágyamban fekszem egész éjjel, és úgy teszek, mintha aludnék. Szerintem ezt az éjszakát most a tetőn fogom tölteni, nem a szobámban.

véleményeket ide várjuk:sgforum.hu/listazas.php3
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.