Végre sikerült feltenni a 3. fejezetet is, bár kicsit rövidebb lett az előző kettőnél.

Jó olvasást!

Javításért köszönet Eszternek!

3. A változás

Mióta Fed Londonba költözött, az életem tett egy száznyolcvan fokos fordulatot.

Rengeteg időt töltünk együtt, sőt, pár hete még a szüleinek is bemutatott - Richardnak és Caroline-nak -, akik szintén a fajtánkhoz tartoztak. Richard egy sikeres, fiatal, izmos és világosbarna hajú ügyvéd volt. Caroline nagyon kedves nő találtam, emberi életéből megmaradtak benne az anyai ösztönei. Neki szőke haja volt. Fednek volt kettő, szintén örökbefogadott testvére, Susan és Carl, akik házasok voltak. Mind a ketten gyönyörűek, bár én még csak egyszer láttam őket.

Ezen a napon, suli után - mint általában mindig - lementünk a tóhoz. Pár hete próbáltam kiszedni Fedből, hogy mi történt vele azon a bizonyos napon, amikor átváltozott, de semmit se mondott. Nagyon bánthatja a dolog... gondolom

- Fed! Tudom, már mondtad, hogy nem szeretsz az átváltozásodról beszélni, de én nagyon szeretném tudni, hogy hogyan történt.

- Hát jó, elmesélem - adta be a derekát, és tekintetét rám irányította, - bár az emlékeim nagyon homályosak. 1920-21 körül lehetett. Egy kocsmában ültem a barátaimmal, amikor verekedés tört ki. Mindenki kirohant, de én nem tudtam, mert eltaláltak egy üveggel, ami széttört a fejemen. Eszméletlenül feküdtem a földön, közben morgást és sikolyokat hallottam, és aztán jött az, az égető érzés.

- Igen, azt sajnos ismerem – szóltamközbe panaszosan. A jobb karomra néztem, ahol a kis félhold alakú heg még nyolcvanhét év után is ott éktelenkedett: Charlotte itt harapott meg.

- Szóval. Egy borbélyüzletben ébredtem fel. Minden sötét volt, rettenetesen féltem, bár a fájdalom jobban zavart, mert az egész testemben éreztem. Egy férfi közeledett felém egy égő gyertyával, a neve Wiliam Todd volt, egy vámpír. A kocsmában egy vámpír csinálta a rendbontást, hogy áldozatokat keressen. Engem választott prédájának, de szerencsére Will időben érkezett. Elmagyarázta, hogy a mérget félig kiszívta a szervezetemből. Szerinte csak félvámpír vagyok, mert a méreg nem terjedt szét az egész testemen, így félig ember maradtam. Hatvan évig Willel éltem és emberekre vadásztunk. ’82-ben találkoztunk Richardékkal. Ők tanítottak meg arra, hogy hogyan tudok „normálisabban” élni. Ahogy te is, én is „vega” lettem. Willt már vagy húsz éve nem láttam, és rettenetesen hiányzik. Hatvan év után nagyon nehéz volt átállni az állati vérre. Sajnos e miatt sokszor nem tudtam türtőztetni magam. Az utolsó ilyen botlásom hét éve volt, de szerencsére a szüleim mindenben segítenek nekem.

- Hát ez a hatvan év tényleg durva – bólogattam. Arcom komorrá vált, miközben a fodrozódó vizet néztem. Egy régi, emberi emlékemet próbáltam felidézni, de csak a sűrű ködben tapogatóztam.

- Dess! Jól vagy? – Fed hangja rémült volt, de nem tudtam, hogy mi válthatta ki belőle ezt az érzést. Belenéztem a vízbe: az arcom még fehérebb volt, mint általában.

- Dess, mi bajod van? - kérdezte nyugtalanul Fed, és óvatosan megérintette a vállamat.

- Semmi baj, nyugodtan folytasd, csak elgondolkodtam valamin. - legyintettem egyet, majd ránéztem.

- Rendben - bólintott, majd folytatta. - Átváltozásom után sokáig követtem édesanyámat, Rosalie-t, mert kíváncsi voltam, hogy hogyan viseli a hiányomat.

- Rosalie? – kérdeztem gyanakodva, összehúzott szemöldökkel.

- Igen, Rosalie Conor - bólintott figyelmesen, és ugyanígy leste az arcomat, mikor a név hallatán jéggé dermedtem; a köd az emlékeim felett egyszer csak elszállt teljesen.

- DOROTHY? Dorothy Conornak hívtak? - kiáltottam fel, miközben megragadtam a karját.

- Ezt meg honnan tudod? – hangja olyan meglepődött volt, mint még soha eddigi ismeretségünk alapján.

- ’21. december harmadikán tűntél el Brookline-ban. Szüleid: Hugo és Rosalie Conor voltak. Liverpoolból jöttél a középiskolánkba - soroltam izgatottan, egyre jobban szorítva a karját.

- Úristen! De ez… ez hihetetlen! – hebegett Fed, teljesen figyelmen kívűl hagyva kemény szorításomat. - Miért nem emlékeztem semmire?

- Thomas szerint, átváltozás után az emberi emlékeink nagy részét elfelejtjük - mondtam, miközben elkerekedett szemekkel néztem az övéibe. Pár percig körülbelül úgy ültünk a mólón, mint egy hónapja az erdőben, amikor felfedtük egymás előtt mivoltunkat. Végül Fedora törte meg a csendet.

- Én már az első perctől tudtam, hogy már láttalak valahol – jelentette ki elcsukló hangon.

- Nagyon kedveltelek téged – szemeimet könnyek lepték el. Mindketten nagyot sóhajtottunk és átöleltük egymást.

Ekkor megcsörrent a telefonom.

- Tom?... Már megint?... Mit csinált?... Oké!... Rohanok. Szia!

Ingerülten csuktam össze a mobilt.

- Valami baj van? – aggódott Fed.

- Nagyon hosszú történet, majd elmesélem, ha visszajöttünk.

- Ha visszajöttök? Elutaztok valahová? – arca egyre több aggodalommal lett tele.

- A húgom nagy zűrzavart csinált... már megint - tettem hozzá mérgelődve.

- Neked van húgod? - meresztette szemeit, mire egy aprót bólintottam egy kisebb fintorral a szám szegletében.

- Fed, majd mindent elmesélek, de most rohannom kell. Maximum pár hétig leszünk távol. - hadartam, majd felpattantam a mólóról és elfutottam. A lábaim olyan gyorsan mozogtak, ahogy csak lehetett, hisz Tom nagyon idegesen beszélt a telefonban. Kíváncsi vagyok, mit művelt az az idióta.

Mikor a házhoz értem, Charlotte már az ajtóban várt, szemlátomást aggodalmasan és egy kicsit mérgesen is

- Nagyon ideges, igaz? – kérdeztem, és előre láttam Tom arcát lelki szemeim előtt.

Ha a húgomról esett szó, Tom azonnal haragra lobbant. Lilyt már vagy hét éve nem is láttuk. ’97-ben, amikor Tom csatlakozott a családunkhoz, bejelentette, hogy van egy lánya, vagyis teremtménye, Lily. ’94-ben egy bankrablás során találkoztak, mindketten túszok voltak. A rablók lelőtték Lilyt, pedig csak tizenöt éves volt, majd mikor a rendőrök megjelentek, Tom kisurrant a hátsó ajtón Lily félholt testével. Átváltoztatta, mert úgy gondolta, ilyen fiatalon megérdemli az életet. Lily eleinte elég szépen haladt a vegetáriánusság felé. Két évig velünk élt, de láttuk rajta, hogy nehezen viseli az emberek közelségét. Egyik napról a másikra megváltozott, egy vérszomjas vadállattá vált, gondolatai csak az emberi vér körül forogtak. Tom elküldte Norvégiába egy másik családhoz, hátha tudnak rajta segíteni. Azóta párszor felbukkant a közelünkben, és olyankor mindig valami galibát okozott, amit persze nekünk kellett megoldanunk.

Tom a nappaliban, a karosszékében ült.

- Tom, nagy a baj? - kérdeztem sóhajtva.

- Barcelonában van. Süt a nap, bárki megláthatja csillogó bőrét, és az a legrosszabb, hogy öt családot lemészárolt - sorolta indulatosan, dühtől égő szemekkel, ökölbe szorított kézzel.

- Oda kell mennünk, igaz? – kérdeztem, bár a választ már előre tudtam.

- Attól tartok, igen – arca egyre kétségbeesettebb lett.

Még a délután folyamán összepakoltunk, és kijelöltük az útvonalat. Tom és Charlotte már éjjel elindultak Franciaország felé, hogy el tudják simítani Lily párizsi "utazásának" következményeit. Lucas és én másnap reggel indultunk; a repülőút két és fél óra volt. Reggel fél tízkor csatlakoztunk Thomasékhoz a Sagrada Família katedrális előtt. Pár nap alatt körbejártuk egész Barcelonát és szórólapokat osztogattunk Lily fotójával a járókelőknek. Öt napba telt, mire megtaláltuk Lilyt; szemei teljesen bevörösödtek. Egy dombos vidéken volt.

- Megérdemelnéd, hogy megöljünk, kishugi – mondtuk Lucassal a fogainkat csattogtatva.

- Szálljatok le rólam! Oké? Eddig is megvoltam nélkületek – morogta. Ruhái piszkosak és vérfoltosak voltak, lábán nem volt semmilyen cipő, barna haja szerteszét állt, vörös szemei veszélyesen csillogtak.

- Ez nem így működik – csatlakozott hozzánk Tom. – El kell viselned a tetteid következményeit.

- Ha még egyszer bajba sodrod a létezésünket, nagyon megbánod – sziszegte Lucas gyilkos dühvel a hangjában és testtartásában. Én csak bólogattam egyetértésem jeléül.

- Luc! – szólt rá Charlotte megrovóan. Ilyenkor sem tudott kivetkőzni kedvességéből.

- Hagyd, Charlotte! Igaza van. Lily, ezt vedd figyelmeztetésnek - mondta Tom, és lépett egyett előre.

Eleinte Lily nagyon agresszívan viselkedett velünk, de Charlotte-nak sikerült lenyugtatnia. Még mielőtt elindultunk volna Norvégiába - Lily otthonába -, el kellett simítanunk néhány dolgott Lily miatt. Végül sikeresen visszavittük Lilyt Drammenbe; ez egy norvég város volt. Itt élt.

Otthon mindenkinek azt mondtuk, hogy két hétre elutaztunk a nagyszüleimhez, de Fednek természetesen mindenről beszámoltam. Amíg távol voltam, a lányok az osztályban közös programot szerveztek. Egy mozis délutánt. Ha jól tudom, valami romantikus, zokogós filmre megyünk. Na erre kíváncsi leszek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.